Tanárnak Születni Kell! (forrás: http://2fuzfa.ro/vendegkonyv)
In memoriam Jarosievitz Zoltán (1939-2020)
Valamikor az ezerkilencszászhetvenes évek végén találkoztunk először egy fizikakörön. Amikor először látogattak meg, egy másik ugyancsak fizikus kollegám, Moldovan Eneea társáságában, szerény nagyenyedi garzonlakásomban az Isao Tomita japán zenész által feldolgozott Pictures at an Exhibition-t tettem a lemezjátszóra és emlékszem mekkora hatással volt vendégeimre. Ők akkor hallgattak először progresszív zenét sztereó minőségben. Attól kezdve mindkettőjükkel és családjaikkal baráti viszonyt ápoltunk, amelynek csak az elmúlás vetett véget. Eneea már harminc éve elhagyott minket, diákkori barátját, Zolit nemrég búcsúztatták, hozzátartozói, barátai és volt diákjai.
Zoliékkal gyakran kirándultunk Nagyenyed környékén, beavattam őket a gombák világába. Sokszor vettem részt kollégiumi rendezvényeken és persze mindig készen állt arra, hogy szakmai tanácsokkal lásson el és vele meg tudtam vitatni a bonyolultabb fizika feladatokat is. Többször követtem a Jarosievitz házaspárt általuk szervezett kirándulásokon, táborozásokon. Kettőre szeretnék itt kitérni.
1984 júliusában elfogadtam Zoli meghívását és társultam ahhoz a kiránduláshoz, amelyet a Bethlen Kollégium diákjai részére szervezett a Bucsecs-hegységben. Akkor ismertem meg Zolit, mint szervezőt. Legalább harminc gyerekkel vágtunk neki, szerencsénkre kihasználhattuk a felvonó adta lehetőséget, így elég hamar átmehettünk Bușteniből a Ialomița barlang melletti tisztásra, ahol összeállt a húsz sátorból álló kis településünk. Az esős idő miatt innen merészkedtünk csillagtúrákra, amelyek után az ügyesebbek segítettek főzőcskézni, még szalmakrumpli is szerepelt a menüben. Csak csodáltam, milyen pedagógiai érzékkel tartotta össze barátom a csapatot, ahol ügyeskéken kívül azért volt olyan diák is, akit otthon nem túl gyakran fogtak be házi munkára, itt azonban kialakult egy egészséges csapatszellem. A táborozás végén gyalog másztunk fel a Vârful cu Dor csúcsot, ahol 2000 méter magasan aludtunk sátrainkban és a sátorra lecsapódott leheletünk megfagyott. Sinajára egyszerűbben ereszkedtünk le, mert volt telekabin. Zoli csapatával még egy kitérőre is vállalkozott és elmentek Tusnádra is.
Következő évben én jöttem egy túrajavaslattal: Menjünk Bánságba, a Néra völgyébe! Elfogadták és nagyon jól sikerült. Temesvárról indultunk Oravicabányára, ahonnan legalább öt óra alatt jutottunk fel a 35 km-re levő Aninabányára. Éjjel volt, nem sokat láttunk, csak később olvastam utána és tudtam meg, hogy Európa egyik legmerészebb vasútvonalán utaztunk. Kora reggel megtörtént a csapat kioktatása: Elől megyünk mi Erzsébettel, a végén jön Guszti tanár úr és Miki barátunk. Senki sem előzhet meg engem, és senki sem maradhat a sereghajtók mögött. Aki ezt nem tartja be csomagolhat és indulhat vissza Nagyenyedre! Ez elméletben nagyon alaposan ki volt gondolva, de a gyakorlat, jaj az nem mindig váltja be az elvárásokat. Alig indultunk el Czilikének elszakadt a hátizsák pántja! Megbütyköltük, segített egy másik diák, Andris is, de közben a csapat már messze járt. Hátulról egy busz közeledett, Czillike leintette, felszálltunk, gondolva, hogy az első útelágazásnál bevárjuk társainkat. Az azonban pár kilométerre volt. Amikor megelőztük a csapatot, Czilike mosolyogva integetett Zolinak. Megérkeztünk és amíg utolért a csapat, meguzsonnáztunk. A két diák érezte, hogy gyülekeznek a felhők, Czilike kérlelt: Aztán a tanár úr védjen meg minket, mert hazaküld! Végre megjelentek és Zoli már messziről harsogta: Ti ketten csomagoltok és indultok haza, Gusztiék maradhatnak, ők nem tartoznak a csapathoz! Erre én: De Zoli, értsd meg lemaradtunk és a busz jó megoldás volt! Bocsáss meg nekik, mi is egyetértettünk abban, hogy egyszerűbb így behozni a lemaradást: Lassan kezdett megpuhulni és odaszólt társamnak: Na, adj Miki egy cigarettát! Erre már rég vártunk, mert egy ritka erős kubai cigit vásároltunk Temesvárt, és meg akartuk „lepni” vele barátunkat. Rágyújtott, köhögött egy nagyot, és felkiáltott: Mi volt e Miki? Azt hittem megrúgott egy ló! Elkezdett kacagni, és ezzel kalandunk meg volt bocsátva. Ellenben kaptunk egy sípot arra az esetre, ha Czilike miatt újra meg kéne állnunk. Jól fogott a síp, a kislány pedig kezdett a csapat kabalájává válni. Tavaly találkoztam vele és jólesett neki, hogy annyi év távlatából felismertem. A tanár úr tényleg emlékszik még rám? Mire én: Czilike drága, én Téged soha nem foglak elfelejteni! Felidéztünk pár epizódot a Néra völgyi kirándulásból. Ez a túra érdekesebb volt, mert minden este máshol vertünk tábort, ahol a vadregényes sziklaszoros erre lehetőséget adott. Túránkat az is izgalmassá tette, hogy mint megtudtuk az ország egyik olyan helye, ahol szép számban élnek viperák. Mi azonban szerencsére nem találkoztunk eggyel sem, de azért nagyon oda kellett figyelni. Utolsó éjszakánkat egy elég furcsa tó mellett töltöttük, szorongva aludtunk el, elmaradt a szokásos esti zsibongás. Lehet, hogy a felkínált vacsora azért megnyugtatta egy kicsit a társaságot, Zoli elment egy pisztrángtelepre és komoly zsákmánnyal érkezett vissza. Hilton minőségű sült halat falatozhattunk azon este. Sok kellemes és mókás jelenete volt túránknak. Ennek a kirándulásnak is volt második felvonása, Zoliék a csapattal elmentek pár napra a Fekete-tenger partjára is.
A nyolcvanas évek egyik nyarán váratlan, majdnem végzetes kimenetelű tragédiáról értesültünk. Zoli a déli órákban a kolozsvári Sora üzlet előtt sétált párjával, Erzsébettel, amikor egy ismeretlen a háta mögé ugrott és egy tőrt döfött a nyakába. A penge a főütőér közelében hatolt a torkába és komoly vérzést okozott! A tettest rögtön lefogták a járókelők, barátomat a sürgősségire szállították, ahol sikerült megállítani a vérzést. Rossz pillanatban, rossz helyen tartózkodott! Az őrültet röviden azelőtt engedték ki az ideggyógyintézetből, mert gyógyultnak nyilvánították! Ez a szerencsés kimenetelű erőszakos epizód is hozzájárult szerintem ahhoz, hogy Jarosievitzék elhatározták, hogy repatriálnak Magyarországra.
A család úgy döntött, hogy beadják kitelepedési kérelmüket. Ugyanakkor szánta el magát erre a lépésre két másik nagyenyedi tanárházaspár is. Az akkori hatalomnak ez nem volt ínyére és felszólította az érintett iskolák vezetőségét, hogy bontsa fel a hat tanár munkaszerződését. A kollégium igazgatója nem mert ujjat húzni a pártállam és a szekuritáté helyi szerveivel, és megtette, amire felszólították. A román iskola vezetője megtagadta a kérés teljesítését, így az ottani magyar tanárházaspár megtarthatta állását. Zoli családja jövedelem nélkül maradt, lánya egyetemista volt. Barátom sokszor szokta mondani viccesen, hogy: Úrnak születni kell! Most azonban cselekedni kellett! Elszegődött segédmunkásnak, és ott is becsületesen megállta a helyét. Az egyszerű munkatársak körükbe fogadták a tanár urat és nagy tisztelettel kezelték. Ezek után még jobban tiszteltem barátomat.
A Zoli óráinak egy részére 1989 tavaszán engem hívott meg tanítani a kollégium igazgatója, a nyári szünidőig. A diákok kedvesen fogadtak, mindenki tudta, hogy barátok vagyunk. A következő iskolai év nem hozott változást barátom státuszában, a család szorongva várta, hátha megkapják a kitelepedési engedélyt. December végén Nagyenyedet is felkavarta a „forradalom”, a két kicsapott tanárházaspárt visszafogadta a kollégium én pedig a megváltozott helyzetben azt reméltem, hogy Zoliék lemondanak kivándorlási szándékukról. Tévedtem, 1990 májusában kitelepedtek és Székesfehérvárt kezdték el új életüket. Én ismét helyettesítettem Zolit. Ősszel pedig elfoglaltam katedráját véglegesen. Ha maradnak, én családommal valószínű, hogy kitelepedtem volna Nyugat-Németországba, ami nekünk 1984-ben nem sikerült. (erről azonban a román hatóságok nem tudtak, mert ott kint indítottuk el a procedúrát!)
Amikor tehettem felkerestem Zoliékat új otthonukban, megismertem ottani munkatársait, majd tettem ugyanazt, amikor átköltöztek Budapestre. Nyugdíjasként sem vált meg hivatásától, és ahol tehette oktatott. Aztán elvállalta, hogy a budapesti Magyar Elektrotechnikai Múzeum (erről a tevékenységéről többet a https://sukjaro.hu/JBea/mintakepek/album_jz.pdf linken) munkatársa legyen, ahol az érdeklődőknek érdekes kísérleteket mutatott be, két alkalommal nekem is. Amikor csak tehette visszajárt Nagyenyedre, a hagyományos véndiák találkozókra és nemcsak. A kollégiumban is tartott bemutató előadást, mint ahogy szerte Magyarországon. Egyszer a békéscsabai evangélikus gimnáziumban, az a meglepetés ért, hogy Zolinak a lánya, Bea és annak férje előadását kísérhettem végig, ők pedig az én előadásomon tapsolhattak.
Ezekben az években sokszor eszembe jutott, hogy egyik kedves barátom helyében tanítok Erdély híres iskolájában, ahol az érettségi tablókat nézegetve pedig gyakran pillantom meg őt és azokat a diákokat, akiket általuk ismerhettem meg valamikor a hegyeket járva.
Nyugodj békében, kedves barátom! Hiányozni fogsz!
Dvorácsek Ágoston